Cole Enoch Larson

Karakter teljes neve: Cole Enoch Larson
Kor: 19
Faj: Vérfarkas
Titulus: -
Szint: 1. szint
Egyéb megjegyzések: -


Kinézet: Ha engem kérdeznek, sosem éreztem, hogy egy feltűnően jó képű jelenség lennék. Igen, akadtak erősségeim és gyengeségeim a testemet illetően, akadtak olyan dolgok, amikkel a körülöttem lévő emberek nem igazán békéltek meg, de végeredményben ugyanaz: egy teljesen átlagos srác egy teljesen átlagos külsővel. Vagy még sem? Ezt majd te eldöntöd, miután alaposabban szemügyre vettél. Magas, ám annál vékonyabb alkatomból kiindulva, el sem hinnéd, mekkora erő rejlik bennem. Bármikor magam alá gyűröm Őt, vagy Őt, esetleg Azt ott hátul. Felesleges lenne olyasmivel hitegetnem téged, aminek ellenkezője már beléd rögzült, tehát ez a szálkás izomzatú test hanyagolandó téma, azt hiszem. Bőröm színe egy árnyalatnyival fehérebb és fakóbb az átlagnál, karikás szemeim egy drogos benyomását kelthetik. Na jó, nincs értelme titkolnom: annak idején elég nagy mennyiségben fogyasztottam, de mióta vérfarkassá váltam, egyáltalán nem kívánom, sőt mi több, undorodom a herointól. Sötétbarna, félhosszú hajkoronám mindig rendezetlenül mutatkozik fejem tetején, türkiz szín szemeimben pedig csak hatalmas ürességet találsz. Az arcomon terpeszkedő kisfiús vonásokkal részint megbékéltem, részint pedig nem. Idegesít, hogy valódi koromnál jóval fiatalabbnak néznek. Öltözékem laza, kedvelem a kényelmes ruhadarabokat, az öltönyöket ennél fogva ki nem állhatom. Alkaromon található egy tetoválás, mely egy feszületet ábrázol. Piercingjeim nincsenek és soha nem is lesznek, további ékszereket pedig szintén nem hordok.

Jellem: Magamnak való vagyok, sokak állítása szerint. Önfejű, makacs, befolyásolhatatlan kisgyerek, aki az orra után megy és sosem hallgat a szép szóra. Nem gondolják, hogy ennek megvan az oka? Szeretek mindent a saját bőrömön tapasztalni és utálom, ha valami TILOS. A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, én pedig gőzerővel vagyok az ügyön. Alkalmasint azért szeretem mások tanácsát is kikérni, hisz' okulva ebből a dologból, hogy engedetlenül vetettem magam az ellenség karmai közé, nem akarok még egyszer így járni. Többségében viszont leperegnek rólam az aggódó szavak és a jó tanácsok. Furcsa jelenségnek tartanak, főleg, mert nem irtózok úgy a halottaktól, mint a legtöbb korombeli vagy akár mint a legtöbb ember. Varázslatosnak tartom azt a gyönyörű nyugalmat, ami élettelen vonásaikon szokott megtelepedni. Igen, megesik, hogy temetésekre megyek el. Olyan emberekére, akiket még csak hírből sem ismertem. Leülök a ravatalozóban, percekig bámulom a hullát és még csak meg sem hat a dolog. Csak egyszerűen csodás, én meg nem akarom kihagyni az alkalmat, hogy láthassam. Alapjáraton nyugodt, ám annál kiszámíthatatlanabb jellem vagyok. Nem tudod, mikor milyen őrültségen jár az eszem és könnyű szerrel vonlak be téged is elmebeteg játékaimba. A kérdés csak az, te vevő vagy-e rá. A fájdalmakat hihetetlenül rosszul viselem, így minden átváltozásomkor úgy érzem, halálom napján vagyok és végig kell néznem, ahogy a saját testem fal fel. Érdekes gondolatok cikáznak egy-egy lelki vagy fizikai sérelem közben elmémben. Olyasmik, amikről senki és semmi nem akar tudni, én pedig örömmel veszem ezt tudomásul. Nem tartozik rájuk, mit rejt ez a gyengének tűnő, látszólag ártalmatlan test.


Előtörténet vagy Darabka:
Az egész egy teljesen átlagos napon kezdődött 1992 nyarán. Nem tudom hol s mint jöttem világra - utóbbiról valószínűleg nem is akarok tudni -, de az biztos, hogy akkor még minden szép és jó volt. Igazából a gazdagság nem volt jellemző a családomra, ahogy a népszerűség vagy a hírnév sem. Átlagos amerikai család, akik egy csendes kertvárosban húzták meg magukat, ugyanis nem akartak feltűnést kelteni.
Édesapám, Jack Larson szakácsként dolgozott egy helyi étteremnél. Az a fajta férfi volt, aki nem igazán törődött a családjával, de bármit megtett volna értünk. Értünk járt be nap mint nap az étterembe, értünk vállalt másod állást, ami egy szerelőműhelynél volt fellelhető. Szerette édesanyámat, sosem csalta volna meg a világ minden kincséért sem és ő az élő példa rá, hogy egy férfi igenis meg tud változni, ha van kiért. Fiatal korában egy alkoholista tinédzser volt, aki az italba és a drogokhoz menekült, amiért szülei elváltak. Mikor anyát megismerte reménysugarat látott és feladta addigi életét, hogy újat kezdhessen a szeretett lánnyal. Igen ám, viszont ez az új élet-kezdés balul sült el: édesanyám tizenkilenc éves korában esett teherbe és húsz évesen már maguk mellett tudhattak. Apám nem kifejezetten örült fiának, nem érezte késznek magát a gyermekvállalásra, de természetesen tette, amit elvártak tőle.
Édesanyám rettentően szeretett már akkor is, mikor tinédzserként csecsemőként tartott a kezében. Különös módon, nem érezte tehernek az egészet, nem érezte, hogy megnehezíteném az életét, pusztán az aggodalmaskodó rokonokkal gyűlt meg a baja, akik úgy gondolták, hogy Sophia McField még nem kész arra, hogy az anya szerepét töltse be. A két fiatal nem sokáig bírta a hatalmas nyomást, ami a szülők jóvoltából rájuk nehezedett, ezért amint betöltötték huszonegyedik életévüket és hivatalosan is nagykorúvá értek, fogták magukat és elköltöztek. Apró lakást béreltek ki, s míg Jack munkát vállalt vagy épp velem volt, addig Sophia bejárt az egyetemre tanulni. Igen, ő az anyaság mellett szerette volna terveit véghez vinni és önző módon apámnak nem engedte ugyanezt. Apámat nem zavarta.
Éltünk, kifejezetten boldogan. A gyerekkorom nagy részére nem emlékszem, ezeket is csak mesékből tudom, amiket anyám esténként elmondott. Ennyi megragadt, talán a fele nem is igaz. Hét éves koromból tisztán emlékszem egy napra, mikor nagyanyám meglátogatott minket. Tv-t néztem, közben valami cukros löttyöt ittam, amit annyi idősen literszámra öntöttem magamba. Nagyanyám anyával vitatkozott és ez egyáltalán nem tetszett. Fél füllel rájuk, fél füllel pedig a mesére kagylóztam. Valami pénzről volt szó. Meg szegénységről. Nem mellesleg az anyagi csődről. Képfoszlányok akadnak elmémben, de már csak annyi a biztos, hogy az öreg nő, a nagyanyám, akit sosem engedtek, hogy megismerjek egy köteg pénzt nyújtott Sophiának és azt mondta: "Tedd úgy, ahogy jónak látod!". Onnantól fogva pedig se híre, se hamva nem volt.
Az általánost kitűnő bizonyítvánnyal végeztem el és nagyjából normális kölyöknek mondhattam magam. Nem ittam, nem cigiztem, nem voltak furcsa hóbortjaim és a barátaim is rendes családokból származtak. Aztán beütött a középiskola és minden megváltozott. Míg otthon a jó fiút játszottam a pincér apa és az orvos anya mellett, addig az iskola falai közt kőkemény drogpartikat csaptam akkori barátaimmal. Már nem emlékszem, hogy kerültem közéjük, a nevek közül leginkább Timothy Dwight-é ragadt meg, aki egyszer egy pisztollyal szórakozott. Hadonászott vele egy igen gyenge, részeges állapotában és azt hajtotta, hogy "Nincs megtöltve. Nincs megtöltve.". Végül fejéhez tartotta, hogy ezt bizonyítsa is nekünk s a nagy hahotázás közepette a pisztoly elsült, Tim agya pedig szétloccsant és a falra kenődve végezte. Meghalt. A rendőröket kihívták, tudták, hogy nem mi voltunk a hibásak, de a drogfogyasztás miatt egy elég vaskos pénzösszeget kellett letenniük anyáméknak értem. Attól a naptól kezdve minden megváltozott.
Tizenhét évesen a gyerekeknek nem a halálon és a túlvilágon jár az eszük, nekem mégis. Anyáék életfogytiglanra ítélték, már ami a kimenőmet illette. Nem mehettem sehova, kivéve, ha szülői felügyelet volt mellettem. Egy éve történt Tim halála, még sem lágyultak meg, még sem bocsátották meg, hogy illegális szerekhez nyúltam úgy, hogy semmi okot nem kaptam erre. Szerintük az olyan gyerekek drogoznak és isznak, akiknek rossz sorsuk van és akiket elhanyagolnak, ők viszont nem érezték úgy, hogy kevésbé figyelnének rám, mint kisgyerekként. A legrosszabb az egészben, hogy Sophiának igaza volt. Napokig sínylődtem, hogy a szobámban elfogyasztott maradék heroin utáni elvonást túléljem. Úgy éreztem, hogy valami tátongó fekete lyuk magába szippant és soha többet nem engedi, hogy meglássam a napvilágot. Nem kívántam semmi ételt, inni is alig akartam, anyámék pedig jól tudták, miért történt ez. Naphosszat kiabáltam, mert a fájdalom elviselhetetlen volt, de a hónapokon át tartó munka meghozta gyümölcsét. Tizennyolcadik születésnapomra már nem hiányoltam életemből a kábítószereket.
Tizenkilenc éves koromban már javában látogattam a temetéseket, ahol az ismeretlen emberek hulláit tanulmányoztam természetesen úgy, hogy az ne legyen feltűnő. Nem is volt addig a pillanatig, míg apám rá nem jött erre. Az ember, aki egyáltalán nem foglalkozott velem az általános óta, az ember, aki számára a család szent volt, hirtelen megemberelte magát és számon kérte ezt rajtam. Veszekedtünk, rettentően összevesztünk, anyám pedig sírva hallgatta végig az egészet. Jack megütött, pedig életében nem tette és őrültnek nevezett. Szinte még most is hallom a megvető szavakat, mintha már nem tekintett volna fiának.
Az erdőbe rohantam, miközben anyám utánam kiabált, hogy menjek vissza. Nem érdekelt. Azt akartam, hogy hagyjanak békén. Azt akartam, hogy tűnjenek el az életemből és soha ne lássam őket többé. Nem fogták fel, mekkora lelki törést éltem át, mikor Timet meghalni láttam. És azzal sem voltak tisztában, hogy utána mit éreztem és mit, miért csináltam. Az erdőben sokáig sétálgattam, magamban dühöngtem, végül egy árny vetette rám magát, karmait hátamba mélyesztette, iszonyú fájdalmak gyötörtek. Alig egy hónapja történt, mégis, mintha csak most éltem volna át az egészet. Hatalmas fogak mélyedtek vállamba méretes húsdarabot kiszakítva onnan. Ordítottam, fetrengtem a földön, míg a szörnyeteg marcangolt. Ha az a nő nem ment meg, azt hiszem, holtan végzem. Segített és elmagyarázta, mi történt. Mindent elmondott, amit tudnom kellett és kell még jelenleg is. Első átváltozásom pokoli kínok közt zajlott, csontjaim ripityára törtek, ereimben láva hömpölygött, amik fel akarták égetni bőrömet, a pulzusom pedig az egekben szárnyalt. Életem legrémesebb éjszakája volt.
Azóta történt egy s más. Elköltöztem szüleimtől. Összepakoltam, mikor nem voltak otthon, mert féltem, hogy Sophiától túl nehéz lenne búcsút vennem. Hagytam nekik egy levelet, hogy ne aggódjanak és ne is keressenek. Remélem megteszik nekem ezt a szívességet. New Yorkból hát Washingtonba költöztem, ahol kivettem egy lakást és ahol jelenleg is élek a nővel, aki megmentett. Megtanított túlélni ezt az eszement világot és beszélt a vámpírokról, akikről ezidáig még nem hallottam. Most viszont úgy érzem, én is érintettje lettem a két faj között dúló háborúnak.

ElFOGADVA!


Irány avatart foglalni, majd játszani