Selene

~ • • • ~

;; Selene ;;

~ Az akadályok nem törhetnek meg; minden újabb akadály az elszántságomat fokozza. ~

Karakter teljes neve: Selene
Kor: 29 évesnek néz ki, de 632.
Faj: Vámpír
Titulus: Harcos
Szint: 2.szint
Egyéb megjegyzések: -


Kinézet:
172 cm magas vagyok. Barna hajam, kék szemem van, mely sosem nyugszik meg egy dolgon. Legtöbbször fekete latex ruhát hordok. Főként azért, mert abban könnyen tudok mozogni és nem zavar semmi kilógó fonál, vagy egyéb szövetszál. Ha higgadt vagyok, akkor úgy nézek ki, mint egy ember, csupán a hosszú szemfogam árulkodik arról mi vagyok. Gyűlölöm, ha elegén ruhába kell paszíroznom magamat. Nem mintha nem lenne jó alakom, csak egyszerűen nem szeretem az olyan ruhákat. Mindig van nálam valamilyen fegyver, sosem lehet tudni mikor veszem hasznát.

Jellem:
Alapvetően kedves és segítőkész vagyok. De mindenkihez először hidegen közelítek. Emberfeletti gyors vagyok, a reflexeim remekül működnek. Nagyon erős vagyok, amit néhány ellenfelem nem mindig néz ki belőlem, de hát az ő bajuk, ha lebecsülnek. A családomhoz nagyon ragaszkodom, és ha valaki akár csak fenyegetőzni próbál velük, akkor nem állok jót magamért. Legtöbbször a magabiztosság és a mindenre kész arckifejezés jellemez engem.


Előtörténet vagy Darabka:
//Több, mint 12 évvel ezelőtt//

A konyhában állok, a hálóingem alját csavargatva és Michael-t nézem. Bár Ő nem néz rám én azért falom a tekintettemmel a látványát. Az ablakon néz kifelé. Az arca akár a felkorbácsolt tenger, egymás után rengeteg érzelem szalad át rajta; félelem, féltés, szerelem, harag, bátorság. Azért viselkedik így, mert tegnap megtámadott minket pár Lycan. Egyszerűen csak rosszkor voltunk rossz helyen. Az erdőben sétáltunk, amikor hirtelen lecsaptak ránk. Nem voltak túl sokan, de azért nekem elég ilyesztő volt, mivel még nem vagyok valami nagy harcos. A vámpír képességeimet nem mindig tudom megfelelően kordában tartani, de azért a fegyvereket tudom használni. Mich már egy pár hónapja kiképez engem. Nagyon jó tanárnak bizonyul, bár sokszor a harcaink elkanyarodtak, valami sokkal érdekesebb tevékenység felé. Szóval harcoltunk és minddel végeztünk. Nem az ellenségtől féltünk, hanem attól, hogy a másiknak valami baja eshet. Kisebb-nagyobb horzsolásokat azért szereztünk, meg apróbb nyílt sebeket, de nekem szerencsére hamar begyógyultak.
Na de kanyarodjunk vissza a cselekmény fonalához. Tehát, figyeltem Mich-et.A tekintetét, az állát, minden lélegzetvételét, éreztem, hogy a puha, szaténvékonyságú bőre alatt ott kering a vére. De az az idegesség, ami áradt belőle, kezdett rám is rám ragadni. Valamit pedig el akarok neki mondani.
- Mich...
- Ne!
- De...
- Ne most!
Na ez betette az ajtót. Gyors lendülettel megfordultam, majd becsattogtam a szobába. Kirángattam a szekrényból egy fekete latex-et és gyorsan felvettem. Egy karót, valamint egy pisztolyt betettem a csizmám szárába és ráhajtottam a nadrágom szárát, hogy elrejtsem. Elindultam a bejárati ajó felé, hogy elhagyjam ezt a házat. Csakhogy Mich ott állt az ajtóban, karját maga előtt összefonva, arcán az az ismerős ,,Nem lesz ez így jó" kifejezés és elállta az utamat.
- Mich...
Kezdemém másodszor is, de nem hagyja, hogy folytassam.
- Csss! Ne menj el!
- Na de...
Nem tudtam folytatni, mivel hirtelen már mással voltam elfoglalva. Mich a karjaiba zárt és szája az enyémre tapadt. Ne ezt nem. Nem adom meg magam ilyen könnyen. Ha eddig nem akarta, akkor most már sajnálhatja. Bibontakozom az öleléséből és örülve annak, hogy erősebb vagyok nála, eltolom magam elől. Éreztem, hogy folytatni akarja és én is akartam, de már a büszkeségem nem engedte. Kinyitottam az ajtót, majd kiléptem a hűvös éjszakába. Éreztem, hogy már közeleg a hajnal, úgyhogy a sétám nem fog sokáig elhúzódni. Mich nem jött utánam, így már nem tartott vissza semmi. Nagy levegőt vettem, majd elindultam az úttal párhuzamosan szépen, lassan. El kell majd hamarosan mondanom neki, de majd csak akkor, amikor nem lesz ennyire ingadozó a hangulata. Azt szeretném ha szépen megbeszélnénk, leülnénk a fotelra és akkor megtudnám a véleményét, hogy örül-e, vagy nem. Nagyjából egy perc elteltével lábdobogást hallottam magam mögött, majd éreztem, ahogy Mich magához húz.
- En, kérlek bocsáss meg.
A becenevemen szólított. Tudja, hogy ennek soha nem tudok ellenállni és pont ezért mondta.
- Nagyon feszült vagyok, csak nem akarlak elveszíteni.
Még mindig mérges voltam rá egy kicsit és éreztem, hogy most akár egy apróságtól is ferobbanhatok. Mindketten feszültek voltunk.
- Holnap elköltözünk, rendben?
Mindig ezt csináltuk, ha ránk is találtak, vagy ha nem is. Kb. kéthetente váltottunk várost. Reméltem, hogy az örökkévalósághoz, elég város van ahova mehetünk.
- Rendben.
Válaszoltam a szélnél is halkabban.
- Mit akartál mondani? Éreztem rajtad, hogy van valami mondanivalód.
Az arcomat fürkészte.
- Elmondom, csak menjünk le a pincébe.
Bólintott, majd gyors, határozott léptekkel elindultunk a pince felé. Mikor leértünk körbenéztem. Már egy pár napja többször is voltunk itt lent. Mindig ilyen házat választottunk, ahol van pince.Majd szépen, kényelmesen felszereltük. Raktunk be ágyat, vizet, hűtöt. Ez a mostani olyan pince volt, ami különösen a szívemhez nőtt, ugyanis kintről, mi minden hangot hallottunk, de minket nem hallottak. Odahúzott az ágyhoz, az ölébe ültem. Bátorítóan rám mosolygott én pedig attól az apró kis gesztustól végre elmondtam, amit akartam.
- Terhes vagyok.
Hát nem így képzetem az biztos. Abban reménykedtem, hogy felemel, körbetácol velem a szobában, majd addig csókol, amíg csak bír. De ehelyett, csak ült. Az arca kővé dermedt és hirtelen nagyon hasonlított egy szellemre.
- Mich?
Kérdeztem félve, hogy talán szívrohamot fog kapni, de nem tette.
- Mi van?
Kérdezte. Na ezzel végleg betelt a pohár.
- Hogy mi van?! Hogy mi van?!!!
Másodjára már ordítottam. Vajon ez sem hallatszódik ki?
- Most mondtam el életem egyik legszebb dolgát, te meg erre csak annyit bírsz kinyögni, hogy mi van?
Teljesen felfújtam magamat. Tudom-tudom, nem kellett volna így túlreagálnom, de akkor is, ezt váltotta ki belőlem ez az egész szituáció.
- Sel, nem úgy értettem.
- Nem, akkor mégis hogyan?
- Én csak meglepődtem, hisz azt hittem, hogy te, hogy te nem...
- Mi? Mit nem? Hogy nem lehetek terhes? Hát képzeld, lehetek, sőt továbbmegyek, már az is vagyok!
Megfordultam, felrántottam a pince ajtaját, amely a szabadba vezetett. Ki akartam menni. El ebből a szobából. De Mich nem engedett.
- Kérlek! Várj!
Hát, úgy látszik ez a nap már csak ilyen. Ő szalad utánam és pedig menekülök előle. Megfordultam és a szemébe mondtam.
- Szeretlek.
Mondtam én a legőszintébb hangon, amin valaha is mondani tudtam.
- Én is.
Válaszolta Ő és tudtam, hogy ez igaz is. Pár percig még csöndben maradtunk, majd amikor már úgy érezte, hogy elég idő telt el, és mindketten lehiggadtunk, megkérdezte.
- Na és lehet már tudni, hogy fiú, vagy lány?
Valódi érdeklődést mutatott a hangja úgyhogy ezen nemhúztam fel végre magamat!
- Kislány.
Mondtam olyan hangon ahogy még soha nem beszéltem és tudtam, hogy ez egy Anya hangja.
- Mi legyen a neve?
Kérdeztem. Mich pár pillanatig habozott csupán.
- Eve.
Bólintottam. Gyönyörű név lesz neki. Különleges, amilyen Ő maga is. Miután ezt megbeszéltük a nappalt beszélgetve töltöttük el, csodálva a másikat. Rengeteg minden szóba került, majd elindultunk a következő városba, most már nyugodtan kimondhatom, hárman.