Central Park

Jóval sötétedés előtt ébredtem, így rengeteg időm maradt elkészülni. Fekete, rugalmas anyagból készült farmert, egy magas nyakú, szűk, sötétlila pulóvert és egy lapos talpú motoros csizmát vettem fel, mivel tudtam, hogy ma este dolgom lesz. Ittam egy fél tasaknyi vért, hogy kicsit feldobja a hangulatom, majd magamhoz vettem a fegyvereimet és elhagytam a lakásomat. Egyenesen a munkaadómhoz mentem, aki egy kényes feladattal örvendeztetett meg. Nem mondom, hogy nem szeretem a munkámat, de mások személyes ügyeit intézni...nos, ahhoz még nekem sem nagyon fűlik a fogam. Semmi kedvem nem volt egy mocskos ügy felgyöngyölítéséhez, de aztán emlékeztettem magam, hogy végülis ezért fizetnek. Arra gondoltam, hogy a pénzből, amit kapok, milyen gyönyörű cipőket és ruhákat vehetek magamnak, és máris úgy éreztem, az illető halála az én személyes ügyem is.

A célszemély egy farkas volt. Elkövette azt a hibát, hogy nem nézte meg jól, kit ver át. A munkaadóm, a new york-i klán feje, (vagyis ami megmaradt belőle) aki egyáltalán nem szereti, ha hülyének nézik. Így aztán a bundásnak halnia kellett. Nem nagy ügy. Még így is túl sok van belőlük. A hullát a Centra Park tavába hajítottam, és, mint aki jól végezte dolgát, sétára indultam a gyönyörű parkban. Néhány percig lassan, komótosan sétálgattam, majd megálltam, mert észrevettem, hogy az egyik csizmám orra véres lett. -Francba! Pedig még új - mérgelődtem félhangosan, mivel igencsak kényelmes kis lábbeliről volt szó. Arról nem is beszélve, hogy több, mint 700 dolláromba került. Kicsit még morgolódtam, és közben tovább sétáltam észak felé. Annyira elgondolkodtam, hogy mire felocsúdtam, már a szökőkútnál voltam, kb 1 mérföldnyire a tótól. Úgy éreztem elég volt a sétából, meg a zöldből, és már majdnem hazaindultam, amikor az orromat nagyon halvány, alig érezhető szag csapta meg. Vér. Az orromat követve tovább haladtam észak felé. Aztán valami elterelte a figyelmemet. Egy másik szag. Ismertem a tulajdonosát. Arcomra gonoszkás vigyor telepedett, és a vérszaggal már nem is foglalkoztam tovább. Csakis Art illatát követtem. Betöltötte az orromat, és én szinte semmi másra nem figyeltem már. Halkan, mint egy árny osontam fától fáig, hogy meglephessem őt. Tudtam, hogy társasága van, csak még azt nem, hogy mi a fenét csinál.

Reméltem, hogy nem veszi észre a közeledtemet, mivel a széljárás nekem kedvezett, én pedig hangtalanul lopakodtam egyre közelebb hozzá. A kastélynál gyülekező csoport elég fura látványt nyújtott. Art háttal állt nekem, vele volt még egy nő, és két férfi. Az egyikük, majdnem biztosan farkas volt, a másik kettő kilétét nem tudtam megállapítani. Nem is volt fontos,mivel úgy tűnt, Art teljesen jól van, és egész jól elcseverészik a haverjaival. Már, ha csevegésnek lehet nevezni, amit Mr Szűkszavú művelt. Úgy tűnt, sikerülhet meglepnem, így lassan, amilyen halkan csak tudtam, előhúztam a shashkát, egy óriási ugrással Art mögött landoltam és felé suhintottam a szablyával. Tudtam, hogy rendkívül jók a reflexei, így aztán számítottam rá, hogy lesz ideje megfordulni, esetleg kitérni a támadásom elől. Persze, eszemben sem volt megölni őt -kivéve, ha túlságosan gyöngén teljesít, és felbosszant- csupán afféle barátságos üdvözlésnek és gyakorlásnak szántam a dolgot. Tudom, a normális párok nem így viselkednek, de mi nem is vagyunk normális pár. Más nő, a pasija nyakába ugrott volna üdvözlésképpen, de én nem vagyok olyan, mint más nők. Be kell vallanom, rendkívül élveztem, hogy van még olyan lény, aki nem pisztollyal, puskával támad vissza, ha az én kezemben szablya villan.

Ahogyan azt előre sejtettem, Artemis nem hagyta csak úgy kinyíratni magát. Még földet sem értem, már fordult is felém, és ő is elővette az imádott kardját. Mindkettőnk szerencséjére a pengék megálltak az arca előtt. Néhány pillanatig farkasszemet néztünk, bár az én arcomról egy pillantra sem tűnt el a ravasz mosoly. Csak a szemem sarkából láttam, hogy Art a tőréért nyúl. ~Remek! ha csak egy kézzel, egy hosszú pengével harcolsz, nem nyerhetsz ~ gondoltam vidáman, és mielőtt még időm lett volna reagálni a birtokjelzős megjegyzésére, hátrébb szökkenem, hogy elkerüljem a pengéket. Mikor már biztosabb távolságban voltam, úgy éreztem, nem hagyhatom szó nélkül az elhangzottakat. - A tiéd? Ezt mégis mikor álmodtad Entreri? - kérdeztem gúnyos hangon, és egy gonosz kis kacajt is hallattam mellé.
A kardomat a testem előtt tartottam, támadásra vagy akár védekezésre készen, de úgy tűnt, Art kicsit csevegni akar. - Egy női illatot követtem idáig - hazudtam gondolkodás nélkül - az te voltál? - felvontam a szemöldököm, és tovább élcelődtem volna,ha Art nem dönt a támadás mellett. A rúgás elöl nem volt időm félreugrani, ezért felhúzott lábbal hárítottam, így a térdem sértetlen maradt, de a rúgás ereje még így is megbillentette kissé az egyensúlyomat. Villámgyorsan léptem ki oldalra, és a tőrt tartó kezet céloztam meg. Örültem volna, ha kard kard elleni csatát vívhatok végre. Unalmas emberekkel nem szoktam lógni, mert nem érik meg a fáradságot, amibe az kerül, hogy emberi módra viselkedjem olyanokkal, akik nem érdekelnek engem. Art viszont tökéletes ellentettje volt az unalmasnak, így aztán nem is volt kérdés, megkeressem-e, mikor megéreztem őt a fák között.