Folyó

Alan McField - - Cole Enoch Larson

Tekintetem a papírok sorait szeli és egyre csak azon morfondírozom, hogy miként cseszhettem el ennyire az életemet. Eszembe jutott már olyasmi is, hogy Isten ezzel büntet, amiért engedetlen voltam, amiért drogoztam, amiért nem akadályoztam meg Timothy halálát és röhögtem, mikor fejbe puffantotta magát, csak mert annyira be volt állva velünk együtt, hogy azt sem tudta, mit csinál. Az ilyen és ehhez hasonló tetteimre nem vagyok büszke, de muszáj felejtenem. Anélkül, hogy kezdhetnék új életet? Oké, vérfarkasként korántsem nevezhetem magam hétköznapi, normális embernek, sőt még csak ártatlannak sem, de ez nem olyasmi, amiről tehetnék. Ez nem olyasmi, amibe bárki is beleszólhat vagy amin bárki is változtathat. Azt hiszem, jobban teszem, ha nem dacolok a természettel és beletörődök ebbe az egészbe.
- Végeztél már? - hallom Genevieve hangját a hátam mögül, miközben épp valami ruhát próbál magára húzni. Vállam fölött hátra pillantok, majd egy apró, gyermeteg mosollyal nyugtázom, hogy igazán vicces, amit művel. Örülök, hogy még csak most csöppentem bele ebbe a fajok közti háborúba és nem kell még semmi komoly dolgon törnöm a fejemet. Látszólag ő sem erőlteti meg magát, nem hinném, hogy érdekli az egész.
- Mindjárt. Örülnék, ha nem siettetnél. - ráncolom homlokomat és ismét a lapokba mélyedek. Három napja dolgozom azon, hogy rájöjjek, mi van apámmal. Genevieve valami olyasmit hallott, hogy vámpírtámadás érte, szerinte már jó ideje vámpír. Igyekszem rácáfolni, de ezt csak úgy érhetem el, hogy felkutatom. Idegesen állok fel a székről, majd megdörzsölöm szemeimet. - Ki gondolta volna, hogy a vérfarkasok is elfáradnak... - morgom, mire csak elneveti magát.
- Nem mondtam volna? Bocs, picinyem. - úgy kezel, mintha az öccse volnék, miközben egy évvel idősebb csupán nálam.
Az ajtóhoz sétálok, a fogasról lekapom vihar kék dzsekimet, belebújok és egy biccentéssel elintézve a köszönést, elhagyom a lakást.
Egy éve élek itt. Egy éve barátkozom a hellyel, ahol még soha nem jártam ezelőtt. Körülöttem emberek sétálnak és úgy érzem, hogy mind gyanús pillantásokkal illet. Összevonom szemöldökömet, az egyikre ráemelem türkiz szín íriszeimet, mire ő csak lesüti tekintetét. Hát persze. A szemkontaktust egyik sem vállalná. Sietősen haladok a folyópartra, majd mikor odaérek, megtorpanok. Tippem sincs, mi módon találtam rá ilyen egyszerűen, erőlködések nélkül. A rejtett, még nem felfedezett képességeim egyikeként azonosítom be. Nagyot sóhajtok, a jeges levegő átjárja tüdőmet, barna tincseimbe belekap a szél és a jelenleginél is kócosabbra varázsolja őket.

Rájövök természetesen, hogy abszolút semmi értelme nem volt idejönnöm. Elvégre, apám a város bármelyik részén mászkálhat, én meg ennek a hatalmas gátnak az oldalán állok, várva, hogy a sült galamb számba repüljön. Nevetséges. Mellesleg, az alapján, amit Genevieve mesélt a jelenlegi állapotról, tehát, hogy a farkasok és vámpírok örökös harcot vívnak, aligha lenne időnk a kihagyott éveket pótolni. Tudom, most már biztos vagyok benne, hogy mindezt azért csinálom, mert meg akarok bizonyosodni afelől, hogy jól van. Hogy nem vámpírként tengeti napjait vagy hogy egyáltalán él, valamilyen formában.
A levegőbe szippantok, majd valami nyomasztó erő nehezedik rám. Nem tudom pontosan, mi ez vagy hogy honnan támadt fel hirtelen, de kifejezetten zavar. Nem mozdulok, érzem, hogy valami nincs rendben, így hát jobbnak látom, ha nem teszek hirtelen, meggondolatlan mozdulatokat és inkább kivárom, mi a szándéka az illetőnek. Már, ha érzékeim nem csalnak, ahogy szokás szerint általában. Valami vállamnak ütközik, így reflexszerűen arrébb ugrok, felsőtestemmel előrehajolva, izmaimat megfeszítve öltök támadó pozíciót. Fogcsikorgatva nézem az idegent, aki egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, sőt ha jól hallom még bocsánatot is kér, noha nem a legkomolyabb vagy legszívbőljövőbb módon. Leküzdöm magamban azt az ellenszenvet, ami pár másodperce rohamozott meg, majd kiegyenesedek és bosszúsan pillantok végig rajta. Utálom, ha valaki így megijeszt, habár nem tehet róla, hogy a napokban kissé paranoiás vagyok. Azt hiszem, ez a természetfeletti világ okozza. Látom, hogy sokkal higgadtabb nálam, de van valami furcsa benne. Az a különös nyugalom, amit nem sok emberen vélek felfedezni.
- Lehetnél óvatosabb! Mi van, ha valami elmebeteg gyilkos vagyok, te meg kint mászkálsz ilyenkor? - förmedek rá és nem törődöm vele, hogy hangomból süt az ellenszenv. Majd legközelebb nem lesz ennyire óvatlan. Persze, számára kicsit érdekes lehet, hogy egy látszólag hétköznapi, vele egykorú srác osztogat tanácsokat, de amíg nem tudja, hogy vérfarkas vagyok, addig inkább nézzen csak hülyének.

Azokban az acélkék íriszekben van valami hihetetlenül furcsa és hátborzongató, bár pontosan nem tudnám megmondani, hogy mi. Csak zavar, leheletnyit talán még meg is rémiszt, de amint végig pillantok ezen a teljesen átlagos srácon minden viszolygásom elszáll és ismét csak a kényszer ellen küzdök, hogy jól kioktassam. Nem voltam soha az a fajta gyerek, aki a jó modorra tanította társait, épp ellenkezőleg, mindig engem kellett megnevelni, mert képtelen voltam normálisan viselkedni még idegenek társaságában is. Most viszont ebben a percben fordul a kocka és egy felnőttnek érzem magam. Egy felnőttnek, aki a szócsépléssel a világon semmit nem tud elérni, mégis próbálkozik.
- Vagy csak jól leplezem, nem gondolod? - kérdem és sejtelmesen elmosolyodom. Várok pár pillanatot, közben átnézek válla fölött. Az utat pásztázom, ahonnan feltehetőleg érkezett. - Na jó, nem vagyok. De lehetnék. - vonok vállat beletörődve, hogy nem értem el a kellő hatást és továbbra sem riad meg tőlem. Ő gondja, de ha majd egyszer teliholdkor is kint sétálgat és elkapja egy farkas, emlékezzen rá, mit mondtam neki.
Jól látja, hogy ideges vagyok, de nem áll szándékomban megosztani vele ezt a titkomat. Nem is titok igazából, de lévén, hogy egyetlen ismerősöm sincs a városban, nincs is kinek elmondanom. Tehát felér egy titokkal, amiről egyedül én és Genevieve tudunk. A folyóra nézek, ami a megszokottnál gyorsabban hömpölyög, ki tudja merre.
- Azt hittem ebben a városban mindenki félős típus. Nem lepne meg, ha te is azok közé tartoznál, akik megrettennek a saját árnyékuktól is. - apró szünetet tartok. - Még a vámpíroktól sem tartasz? Vagy...a vérfarkasoktól? - fogalmam sincs, tud-e róluk, de a legtöbben igen. Feltételezem, az a fajta, aki jártas az ilyesmiben. Közben tökéletesen kikerültem azt, hogy egyáltalán bólintsak az idegességemmel kapcsolatos feltevésére.

Nem tart tőlük, hát persze. Gondolhattam volna, hisz' süt a tekintetéből a vakmerőség és az a...az a bizonyos valami, ami bennem is megvan. Szabályszegés talán? Mások akaratának való ellenszegülés? Nem tudom pontosan, de látszik rajta, hogy nem hétköznapi srác. Már csak azt kellene kiderítenem, mi ez a nyomasztó érzés, ami lassan összeroppantja bordáimat, ahogy mellkasomra telepszik. A levegőt is nehézkesen szedem, kezeim nyirkosak lettek ebben a pár percben, míg vele beszélgettem. Alaposabban szemügyre veszem, hogy tudjam, kivel van dolgom, ha netán erőszakba torkollna az egész. Nem kenyerem a verekedés, de ha unszimpátiánknak köszönhetően nekem ugrik, muszáj lesz valahogy megvédeni magamat.
- Sejtettem. Amit furcsállok is, mert szerintem egy szempillantás alatt feltépnék a torkodat, de te tudod. Én személy szerint nem akarok idő előtt kinyiffanni. - vonok vállat egy természetesnek tűnő mozdulattal és közben letelepszek a fűben. Már miért zavartatnám magamat? Kicsit jeges a föld, na és? Vérfarkas vagyok... Egyáltalán megbetegedhetünk? Sajna, az ilyesmibe Genevieve nem avatott be, szóval elmémbe feljegyzem, hogy semmi esetre se felejtsek el rákérdezni. Mély levegőt veszek, de az érzés csak nem szűnik meg, így kénytelen vagyok beletörődni abba, hogy egy jó darabig még a színen lesz.
A kérdésére adandó válaszon elgondolkodom. Tartok tőlük? Úgy igazán, hogy a lábam is beleremeg és minden porcikám védelemért siránkozik? Kétlem. Az igazat megvallva a haláltól sem félek, sem a vele járó kínoktól. Már miért kellene? Egyszer mindenkihez ellátogat a Kaszás és akkor nincs menekvés. Bár felgyorsítani nem akarom életem végének közeledtét, tárt karokkal és bájos mosollyal fogadom majd, mikor bekopogtat hozzám.
- Nem kifejezetten. Felesleges félnem. Ha meg akarnak ölni, úgy is meg fognak. Addig meg kár siránkozni és a szobámban kuksolni. Mellesleg, kicsit érdekel is a téma. Ha belegondolsz, hogy... Hogy száz éve még hírét sem hallották ennek a fajnak. Mesék voltak. Én a mai napig kételkedek az emberek állításaiban, miszerint vámpírok és vérfarkasok szaladgálnak köztünk. Teljesen meghülyültem? - nézek rá egy torz vigyorral ábrázatomon, de csak megrázom fejemet. - Felejtsd el! Baromság az egész. - mutató és hüvelyk ujjam közé csípek egy fűszálat és játszadozom vele. Tűrőképességével, hogy vajon meddig képes szakadás nélkül bírni "szadizmusomat".