Seymour vízesés gátja

Aaron Hanson - - Cole Larson

Felmorranok, mikor valaki vállamnak ütközik és még csak bocsánatot sem kér. Imádom az ilyen embereket. Akik azt hiszik, hogy nekik mindent és mindenkor szabad, következményei pedig úgy sem lesznek tetteiknek. Na már most, szeretem megmutatni nekik, hogy igenis rossz emberrel kezdenek, ha belém kötnek, de jelen pillanatban szemernyi kedvem sincs laposra verni valakit. A napom jól indult, már ha nevezhetjük jónak, hogy hajnali ötkor csörgött az óra, mert Genevieve elindult munkába, így én is keltem vele, visszaaludni pedig természetesen már nem tudtam. Viszonylag jó reggelem volt, mert volt kaja a hűtőben és mert egyedül lehettem. Szeretem a magányt, talán jobban, mint bármi mást ezen a Földön. Akkor kezdett zuhanni ez a jókedv belőlem, mikor két órányi irat-átlapozás után ismételten nem akadtam nyomokra apámat illetően. Az aztán betett rendesen, így fogtam magamat és lejöttem ide, az utcára, ahol emberek milliói közt eltörpül az én semmirekellő problémám. Viszont most, hogy ez az alak nekem jött, visszazökkentem oda, ahonnan indultam a nap elején. Túl áradó lelkesedés ömlik rám valami láthatatlan üstből és mindegyre arra késztet, hogy eredjek apám nyomába, legalábbis olyan helyekre, ahol van esély felbukkanására.
Gondolkodás nélkül sarkon fordulok és motorom felé veszem az irányt. Nem érdekel, hogy még nincs jogosítványom, az sem érdekel, hogy a rendőrök elkaphatnak és hatalmas pénzösszeggel büntethetnek meg, amiért csak úgy furikáztam a városban. Tegyék. Hajrá! Drukkolok nekik, mert hogy engem egy fikarcnyit sem fog érdekelni, az biztos. Canadáig az utat főleg elmélkedve töltöm, így majdhogynem nekiütközöm egy Hummernek, kinek utasa dudálva beint. Nem foglalkozom vele, szimplán kikerülöm és mosolyogva tovább hajtok.
Alig fél órába telik, míg elérem a város szélét és a gát mellett leparkolom járművemet. Félek csak így az út szélén hagyni, de nem akarom levinni magammal a vízeséshez. Kockázatos lenne, na meg felesleges. Kezeimet zsebeimbe süllyesztem, fejemet leszegem, magam előtt pedig egy aprócska követ rugdosok, ami a vízben landol. Felnézek az égre és meglepve veszem tudomásul, hogy beesteledett. Apám nyomára ma sem fogok ráakadni, az fix.

Aaron Hanson - - Cole Larson

Furcsa érzés kerít hatalmába. A napokban egyre többször fordul elő. Mellkasomon mázsás súly terpeszkedik szét, karomon libabőr fut végig, gerincemet pedig érdekes bizsergés járja át. A átváltozás pillanata ilyen, azt hiszem, ahhoz tudnám a leginkább hasonlítani. Nagyot nyelek, hogy leküzdhessem a torkomban megülő gombócot és a dérlepte fűre pillantok. Hónak semmi nyoma, hál' istennek, kicsit mégis mintha idegesítene a dolog. Persze, meglehet, hogy csak igyekszem olyan dolgot találni, ami apám sikertelen keresésénél is bosszantóbb.
Valaki megragadja kabátomat és magával rángat, fogalmam sincs, hova. Kellőképp felszökik bennem a pumpa, de bármennyire akarok ellenkezni, erősebb, mint gondolom, így hát csak szerencsétlenül vergődök keze közt s egyszer majdnem orra is esek. Utálom, mikor az emberek azt képzelik, hogy parancsolhatnak nekem. Pont nekem, Cole Larsonnak, aki a szabályszegéseiről és furcsaságairól híres. Fogcsikorgatva húzódom oda, ahova valósággal belök.
- Te meg mi a jó büdös fra... - buknak ki belőlem a szavak, de hangom elfúl, mikor meghallom a puskák dörrenését és a kiáltásokat, amik több, mint valószínű, hogy ennek a férfinak szólnak. Összeráncolom homlokomat, legszívesebben ráförmednék, amiért engem is belekevert ebbe az egészbe. - Kik ezek? Mit csináltál és mié... - elcsitít, mint valami gyereket, aki nem tudja fékezni magát. Dühösen nézek rá, majd mikor kezembe nyomja a glockot, apróra szűkül a gyomrom. Tim halála ugrik be akaratlanul is elmémbe, szédülni kezdek és a hányinger kerülget. Tennem kell valamit, de nem tudok. Szavai visszhangzanak fejemben és nem sokon múlik, hogy el nem dobom a fegyvert. Megrázom fejemet, hogy felébredjek. Nem hiába kéri a segítségemet, én pedig vérfarkas vagyok, vagy mi a franc?! Segítenem kell. Tekintetem a kezében tartott nyílpuskára téved. Kölyökkoromban gyakran voltak könyveim, amikben ilyen és ehhez hasonló gyönyörűségeket lehetett megcsodálni, ennél fogva azonnal kitalálom, hogy kezei közt egy Crossbow pihen.
Átadom magam ösztöneimnek. Azoknak a képességeknek, amikkel átváltozásomkor ajándékoztak meg és amikkel amúgy semmire sem mennék. Elméleti terveket szövögetve lopódzom át a golyók kereszttüzében egy másik sziklához és kilesek mögüle. A három alak vészesen közeledik. Felhúzom a fegyvert, célzok - már amennyire tudok - és meghúzom a ravaszt. A golyó elsüvít az egyikük mellett, így idegesen felmorranok.
- Remélem, nincsenek többen... - vetem oda és remélem, hogy tudja, neki címzem ezt a mondatot. Újra felhúzom a fegyvert, becélzom, most pontosabban, mint az előbb és lövök. Ugyan, nem oda talált, ahova akartam, de sikeresen vállba kapja és ezzel megsebzi az egyiket.

Aaron Hason - - Cole Larson

Elég büszke vagyok magamra, mikor közli, hogy jó lövés volt. El sem tudnák hinni, mekkora megmérettetés számomra, hogy kezembe kell fogni egy fegyvert, miután végig néztem annak idején, ahogy egyik legjobb barátom fejbe lőtte magát, a vér pedig mindent beborított. Sokkos állapotban értem haza, hetekig meg sem szólaltam és nagyjából ennek az eseménynek köszönhettem, hogy leszoktam a drogokról. Na meg anyáméknak, de az most mellékes. Ők erőszakkal fosztottak meg a herointól, nélkülük pedig önerőből tettem volna le.
Szuszogva nézem a felénk futó két férfit, kik közül már az egyik lesérült. Még mindig az idegen szavai visszhangzanak fejemben, így felé pillantok és bekötött szemén állapodik meg tekintetem. Mi történhetett vele? Vagy neki már minden napos dolognak számít, hogy fegyverrel üldözik? Nem foglalkozok ezzel a hibájával, inkább az emberekre koncentrálok.
- Gyerekjáték? Remélem, nem hiszed, hogy valami profi orvlövész vagyok, mert ha igen, előre szólok, hogy tévedsz! - közlöm és ismét lövök, de természetesen mellé. Apró kattanást hallok, de lövés nincs. Összeráncolom szemöldökömet, majd a férfira nézek, hátha ő tudja, mi történt. Abból a sejtelmes mosolyból ajkain, arra következtetek, hogy bizony tisztában van a dolgokkal. Nem törődöm vele, inkább újra célzok és lövök.
Az egyik férfi tölteni kezd és közben az idegen is ellát egy jó tanáccsal. Örülök, hogy folyamatosan kommentálja az eseményeket, legalább nem kell annyi kérdést feltennem magamnak, amikre úgy sem kapok végül választ. Mély levegőt veszek, töltök...és tűz. Az utolsó ember is lövést kap, majd rongybabaként hullik a földre társa mellé. Már csak az egyik él, de sebesült, így aligha próbálkozik újra.
- Vele mi legyen? - kérdem a férfit, de tekintetemet ellenségünkön tartom, nehogy hirtelen erőre kapjon. Testemet bizsergés járja át, van valami különös ebben az idegenben. Az aurája, a jelenléte...az egész lénye olyan furcsa és természetellenes, de nem teszem szóvá. Egyenlőre magyarázatot várok arra, hogy valójában ki is ő és hogy sikerült magára haragítania ezeket az alakokat.